Az akita inu a legismertebb a japán spiccfajták közül, de a nemzetközi porondon csupán a közelmúltban jelent meg. Az Egyesült Királyságban és Amerikában az elmúlt években mutatták be kiállításon, s a japánok mindent megtesznek, hogy javítsák fajtatiszta állományukat. A vaddisznó-, őz-, sőt feketemedve-vadászatra kitenyésztett akita inu kétségtelenül hajlamos a szilajságra, de könnyen képezhető, és általában kiegyensúlyozott temperamentumú.Más kutyákat egyéb állatokat zsákmánynak tekinthet, ha nem velük együtt nevelkedett.Idegeneket nehezen tűr meg maga körül,természetéből adódóan védi területét (erre külön képezni nem ajánlott).A tanítást feltétel nélkül a gazdának kell végeznie, nem szabad kutyaiskolába adni.Rendkívül intelligens, könnyen tanul,de sűrűn előfordul ,hogy makacskodik. Az Akita nagyon család centrikus imád a gazdájával (ival) együtt lenni, nem érzi jól magát egymagában. Egy japán kormányrendelet a nagydíjas akitákat nemzeti kinccsé nyilvánította.,

Színek: vörös, szezám (sable), csíkos (brindl) és a fehér. A fent jelzett színeknél (kivétel a fehérnél) „urajiro”nak kell lennie. urajiro: fehér szőrzet a pofa szélső oldalain és az arcon, az állkapocs alatt, a torkon, a mellkason és a hason, a farok alsó vonalán és a lábak belső oldalain. . Farkuk hosszú, felfelé göndörödik. Szemük mélyen ülő, kis méretű, sötétbarna és fekete körvonala van. Orruk nedves fekete vagy a fehér színűnek rózsaszín. Szájuk fekete, nem lóg lefelé, nyelvük rózsaszín. Fülük egyenesen áll felfelé, vagy kissé előrefelé mutat. Fejük alakja felülnézetből egyik csúcsán levágott háromszögre hasonlít.