Egy télen kiakasztott szélcsengő a japánok számára
szörnyülködés és nevetség tárgya lenne, a fúrin
ugyanis a nyarat jelképezi, a párás hőségben az üdítő
szellőt.
Mindig olyan helyre függesztik – eresz sarkára, fára –,
ahol a legkisebb szélfuvallatot is felfogja, házon belül
nem használatos.
Leggyakarabban fémből, üvegből, kerámiából vagy
bambuszból készül. A nyelvére néha ujjnyi széles papírcsíkot kötnek, hogy még érzékenyebb legyen, ha
megrezdül a levegő. Mikor a kis harang (vagy
csőcsoport) csilingelni kezd, biztos van egy kis
légmozgás. Ha már a fúrin is hallgat, tényleg rekkenő a hőség. Ha monotonnak tűnik is, a szél erősségével
együtt folyton változik a hangja, sosem ismétli
önmagát.
Két érdekes típusa : az Edo-fúrin, kézzel fújt, festett
üvegből és az öntöttvas Nambu-fúrin, amely Ivata-
tartományban készül már 400 éve.
A fúrin közvetlen elődje a futaku-harang, mely
buddhista csarnokokban és haranglábakon lógott,
Kínából származik és a Kamakura-kortól (1192-1333)
került át Japánba.
Szélesebb körben a szélcsengő a Muromacsi-korban
(1336-1573) terjedt el és szokássá vált az eresz alá
akasztani, hogy hűvöset hozó hangját hallgassák forró nyarakon.
Az Edo-kortól (1603-1867) házalók árulták, hosszú
rudakra kötve, óbégatni se kellett, hírdette a portékát saját csilingelése.
Japánban minden nyár közepén (július 20-a táján) a
Kavaszaki Daisin templom területén (Tókió
külvárosában) Fúrinvásárt tartanak, mely 25 ezer
darabos gyűjteményével 200 ezer látogatót vonz oda.
|