A japán tán­coló egér, bár való­színű­leg Közép-Ázsiában ala­kult ki, és Kíná­ból került át a szi­get­or­szágba, mégis Japán­ról kapta a nevét, ahol nagy­mér­ték­ben elter­jedt és nép­szerű házi ked­venccé vált az elmúlt szá­za­dok során.

A fajta leg­szem­betűnőbb jel­leg­ze­tes­sége állandó „keringőző” moz­gása. Ezt a belső fül fejlő­dési rend­el­le­nes­sége okozza, amely min­den egyes pél­dányra jel­lemző: az ege­rek egyen­súly­ér­zéke víz­szin­tes tala­jon cser­ben­hagyja őket, és folya­ma­to­san saját ten­ge­lyük körül forog­nak, vagy fél­re­bil­len­tett fej­jel, dülön­gélve fut­ká­roz­nak körbe-körbe, nyol­cas alak­ban vagy egy­más körül (egyéb­ként állí­tó­lag nagyon élve­zik, ha mókus­ke­rék­ben, lejtős felü­le­te­ken vagy csö­vek­ben rohangászhatnak).

A japán tán­coló egér az egyik leg­ki­sebb emlős a vilá­gon, a felnőtt egye­dek leg­fel­jebb 7 cen­tis test­hosszt érnek el. Bun­dá­juk fehér, fekete vagy néha sárga fol­tok­kal tar­kítva. Sze­mük nap­pal fekete, éjjel viszont, miután vörös pupil­láik kitá­gul­nak, rubin­vö­rös­nek lát­szik. A japán ege­rek 2–3 évig élnek, ezalatt a nős­té­nyek évente átla­go­san 10 utó­dot hoz­nak a világra (kb. 30 napos koruk­tól kezdve ivar­éret­tek). A kis­ege­rek egy­he­tes koruk körül kez­de­nek el „járni” – vagyis ekkor kez­dik meg vég nél­küli keringő­jü­ket. Ez a moz­gás nagyon meg­eről­tető, ezért a japán tán­coló ege­rek töb­bet és gyak­rab­ban esz­nek más fajtáknál.

Eze­ket az ege­re­ket gyak­ran tart­ják házi­ál­lat­ként, a ter­mé­szet­ben viszont nagyon rit­kán for­dul­nak elő, hiszen rossz egyen­súly­ér­zé­kük a raga­do­zók könnyű pré­dá­jává teszi őket (egyéb­ként emel­lett tel­je­sen süke­tek is). Tár­sas lények, ket­tes­ben vagy cso­port­ban érzik jól magu­kat, és az embe­rek­kel is barát­sá­go­sak, álta­lá­ban nem harap­nak. Állí­tó­lag szük­sé­gük van rá, hogy néha kien­ged­jék őket a ket­recből és nagyobb terü­le­ten szaladgálhassanak.

A tudó­sok mos­ta­ná­ban meg­újult érdeklő­dés­sel for­dul­nak a japán egér felé. Ez a fajta ugyanis egy a kevés eset közül, melyek­ben vala­mi­lyen „defekt” min­den egyedre átöröklő­dik. A kuta­tók remé­lik, hogy az ege­rek vizs­gá­lata magya­rá­za­tot adhat olyan emberi idegi rend­el­le­nes­sé­gekre, melyek gene­ti­kai ala­pon öröklődnek.

.

Koráb­ban ezek a kis­ál­la­tok rájuk nézve kegyet­le­nebb módon is segí­tet­tek az embe­re­ken: egy-két évszá­zad­dal ezelőtt sok bányá­ban japán tán­coló ege­rek­nek jutott az a hálát­lan sze­rep, amiről egyéb­ként a kaná­rik a leg­hí­re­seb­bek. Arról van szó, hogy régeb­ben a bányá­szok az alat­to­mos súj­tólég­től tartva maguk­kal vit­tek egy kalit­kába zárt kaná­rit, és ami­kor a madár abba­hagyta az ének­lést, pánikba esett vagy el is pusz­tult, a bányá­szok biz­to­sak lehet­tek benne, hogy hama­ro­san rob­ba­nás tör­té­nik, és kiürí­tet­ték a bányát. Ugyan­így, ami­kor már nem hal­lot­ták a maguk­kal vitt egér fut­ká­ro­zá­sá­nak nesze­zé­sét, a bányá­szok azon­nal tud­ták, hogy ideje menekülni.

Egyéb­ként ez az apró egér­fajta Magyar­or­szá­gon is egyre nagyobb nép­szerű­ség­nek örvend.